A szüleim azt állítják, hogy gyerekkoromban rendszeres játszottam az árokparton a történetem Peti nevű főszereplőjével. Nagyon aranyos gyerek, úgyhogy hiszek nekik:)

Otthon nagyon ritkán járok el szórakozni, tekintve hogy ott nincs igazán bandám és nincsenek diszkók, clubok, seggrázós lebujok, csak pár kocsma és éttermek. Az egyik ilyen kocsmaétteremben szoktam találkozni azzal a kevés ismerőssel, akikkel jóban vagyok. Peti az egyik alkalommal úgy határozott, hogy ő bizony most udvarolni fog nekem. (A főszereplő kellően, de nem túlságosan ittas. A háttérben nevetéstől fuldokló barátok, az előtérben Peti és én.)

Szamantácska, te annyira helyes vagy, te úgy tetszel nekem. Szamanta, de én úgy meg.. szóval úgy szeretlek.

Igen? Peti, ez nagyon kedves. De most nem fogok ettől elájulni, jó?

Te, én átmennék hozzátok vasárnap, bemutatkoznék a szüleidnek.

Gyere, de a szüleim ismernek.

Átmennék. Tud főzni az anyukád? Szokott?

Hogyne tudna.

Akkor lövök neked egy fácánt, és átviszem, és az anyukád megfőzi.

EGY FÁCÁNT?

Míg főzne, addig én a szobádba mennék, bebújnék melléd a dunnába, és egy kis filmezés meg ilyesmi.

Meg ilyesmi?

Én annyira szeretlek téged, Szamantácska!

Hát akkor gyere át holnap, és hozd a fácánt.

De nem merek.

Miért?

Félek apukádtól.

Gyere nyugodtan!

Nem jött. Pár hét múlva megint találkoztunk. Kérdeztem, hogy miért nem jött.

Féltem az apukádtól.

Mondtam, hogy nem bánt. Miért bántana?

Biztosan? Mert akkor holnap tényleg átviszem a fácánt. Kimegyünk a Gáborral az erdőre, és lövünk egyet neked. Annyira szép vagy. Nem megyünk be ide csókolózni?

Nem, majd ha hozod a fácánt, csak akkor.

Hozom én holnap, sőt galambot is!

Úristen...

Nos, az állatkert azóta sem érkezett meg, viszont minden alkalommal ígéretet kapok arra, hogy berepülnek a dunnám alá...