Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy horvát tengerparti világvége hely, ahol nappal tunya, partonfekvős turistahad süttette a hasát és ráérősen múlatta az időt. Éjjelente viszont a csillagok különös együttállásának és a telihold mágikus hatásának köszönhetően, estéről estére duhaj dionüszoszi mámor vette kezdetét.

Juliska és Juliska egy ilyen rettegett éjszakán indult neki a hosszú útnak, hogy zenéstáncos mézeskalácsházacskát keressen. Tarisznyájukba tett vodkaszínű elemózsiájukat már mind felélték, ezért külföldinek tettetve magukat agancsos kólát is kértek a szembejövő szomszédoktól. Ezek a kedves emberek azóta sem értik, hogy énekelheti két külföldi ilyen jó kiejtéssel a magyarnótákat. Lényeg a lényeg, buliba beérve a testvérkék elszakadtak egymástól. Az egyik leányka csendes helyet keresve pisilni indult, hogy elgondolkozhasson az élet értelmén. (Soha ne vegyetek gyümölcsöt tengerparti bodegából, mert lehet, hogy előtte éjjel ott könnyített magán valami szerencsétlen.) Juliskánk vígan dudorászva végezte dolgát, s kissé sem ijede meg, mikor halk dalát a háta megett furulyaszó kezdé el kísérni.

No, így ismerkedtem meg Jancsival. Pisilés után a kézfogást kihagyva bemutatkoztunk, ő hellyel kínált, máshol hely nem lévén, az ölében. Visszahallgatnám azt a velős beszélgetést, amit mi ketten ott lefolytathattunk. Apró közjátékként megjelent egy ismerős lány és Jancsit arra figyelmeztette erősen fenyegető hangnemben, hogy engem épségben vigyen haza. Ha jól emlékszem a pontos címet is megadta. Persze az én Jancsim ezt anélkül is tudta volna, egy emelettel lakott felettünk. Így kezdődött el odüsszeuszi haza utunk Jancsival, homályos gyönyörökkel és kemény megpróbáltatásokkal tarkítva. Egy tételmondatot ki szeretnék emelni, főleg azért ezt az egyet, mert erre biztosan emlékszem. Erkölcsös, ám bizonytalan helyzetben lévő lány lévén megállítám Jancsimat és a szemébe nézve azt mondám: „kérhetném, hogy ne használj ki?!” Kedves Jancsi, ha egyszer a füledbe jut ez a történet, lécci írd meg nekem, mi volt a válaszod…