Igazságtalan vagyok. Szeretem magam abban a hitben ringatni, hogy minden férfi szemét, holott tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok helyes, kedves, okos és RENDES fiú van, aki csak arra vár, hogy hasonló paraméterekkel rendelkező ellenkező nemű párja rátaláljon, s boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Talán ott rontottam el, hogy utálom a PÁROM szót. A KEDVESEMmel egyetemben. Keresem a másik felemet, vagy legalábbis egy megbízható partnert az unalmas és magányos órák eltöltéséhez, de valahogy mindig a legrosszabbat választom ki a tetszőleges halmazból. Vagy a legrosszabb engem. S ami a legeslegrosszabb, mikor egy férjnek, apának, társnak való fiú rajongva szeret, és udvarol, én meg leszarom. Mert pont ilyenkor szoktam összeakadni a férfiállatokkal (vagy épp egy előző miatt szenvedni), akikben látok valamit, valami vonzót, izgalmasat, ami vagy létezik vagy sem, de nekem mindenáron kell, és a rendes fiú mehet a búsba sírni. Eljátszottam ezt a loboncossal, aki aranyos volt, figyelmes, hűséges, okos. Megtanulta az egyik kedvenc számomat gitáron, beszélgetett, meghallgatott, megértett, szeretett. Hát igen... Én pedig a félénkségét érdektelenségnek véltem, besértődtem, majd mikor újra közeledett volna, elhajtottam. Aztán leszartam az érzéseit. Most utál, és hiába gondolkodom, hogy hogyan engeszteljem ki vagy vigasztaljam meg, nem megy.
A nőknek mindig a szemét, izgága pasik kellenek, akik jól tönkreteszik őket, akiknek nem kellenek, s akiket aztán pár hét vagy hónap múlva úgy elfelejtenek, hogy azt öröm nézni. Szóljon a következő bejegyzés egy kedvesen rámenős, nekem mégsem tetszős fiúról.
Ti mondtátok