Tegnap a vonaton magamba roskadva ültem - amikor odaállt elém egy nem túl műveltnek tűnő huszonévesforma fiatalember elborult tekintettel, és a velem szemben lévő üres ülésre mutogatott:
- Szabad?
- Öööö.... Senki sincs a vagonban. - Leül.
- Hová utazol? Mezőnyárád ugye még nem volt?
- Nem volt, két megálló múlva lesz.
- Akkor jó, én Mezőnyárádra megyek. Ott szállok le. Ez még ugye nem Mezőnyárád? Attila vagyok. - kezet nyújt, reflexből megfogom, mire váratlanul egy nyelves csókkal illette a kézfejemet. Én ettől elborzadva elrántottam, és elkezdtem kényelmetlenül feszengeni.
Attila bámult engem. Nem nézett. Bámult, ijesztő, kéjenc fejjel és elborult tekintettel. Féltem tőle. Lassan az egyik lábát kinyújtva az enyém mellé tette, majd tíz másodperc múlva a másik lábát is. Konkrétan körbezárt szorosan a lábaival engem, majd miközben bámult, lassan lejjebb csúszott és elkezdte emelgetni a csípőjét, párzó mozdulatokat imitálva.
Én nem vagyok egy prűd lány, de a helyzet nevetségességétől olyan sokkot kaptam, hogy csak vihogtam és néztem rá kikerekedett szemmel.
- Nagyon szép a szemed. Te egy szép lány vagy. Nincs barátnőm. 22 éves vagyok. Van barátod?
- Van. (nincs)
- Jó is az. Ugye. Legfontosabb a a család .... meg a békesség.
Itt felálltam és átültem máshová. Attila leszállt Mezőnyárádon és aztán hosszasan bámult a peronról.
Ti mondtátok