g. S-t idén márciusban ismertem meg. Olyan magasról szartam le, hogy az már bántotta az azóta megismert óriási egóját. Közös barátok (??) miatt kerültünk egy asztalhoz, és mindenáron beszélgetni akart, miközben én épp Cs. süketelését hallgattam. Aztán rájött, hogy valahogy gyengítenie kell az ellenállást, ha legalább a valódi nevemre kíváncsi. (Ja igen, viccből a mellettem ülő A. nevén mutatkoztam be. Gondoltam, úgyse látom többet geci S-t. Nem így lett...)

Nem ismertetném, hogy mekkora hazuggal állunk szemben. A helyi kaszanova (ez a bárki jó-ban merül ki). Márciustól júniusig hullámokban változott a "kapcsolatunk" a hajlandó vagyok neked köszönni, rádnézni, fejemet el nem fordítani és a helóédes, hozzáddörgölőzhetek között... Közben nagy ferdítések és haveri gúnyolódások. Nem szépítem, én voltam egy marha, hogy valaha is ránéztem. Remek önbizalomcsökkentő tréning volt.

Egyetlen egy pozitív sztorim van vele kapcsolatban..

Nyári vizsgaidőszak közepe, meleg júniusi éjszaka volt, mikor a csajokkal elmentünk egy felkapott romkocsmába. Sokan voltunk, de végül mindenki hazahúzott, kivéve Pöttyöt és engem. Volt velünk egy digó pasi is, aki még korábban ült le mellénk. Először csak dohányozni, aztán meg ismerkedni. Na, nem velünk, hanem bongyorhajú-angyalarcú barátnőnkkel, aki szintén lelépett. Így hárman indultunk a közeli abc tetején található, nyitott szórakozóhelyre. Útközben összefutottunk Cs.-nal és R.-vel, akik az én kolis haverjaim. Ők mondták, h rengeteg ismerős van odafenn, menjünk csak, ők még leisszák magukat az egyik éjjel-nappaliban. Naná, hogy g. S. és a fanatikusan vallásos barátja volt az első, aki szembejött odafenn... Hát, ez para, de le vagytok szarva- gondoltam...

Ő volt az első tiniszerelmem. Igazi tuskó, mint ami a tinilányoknak kell:) Már szakítottam vele, de azért még mindig eszembe jutott olykor-olykor, főleg ha dolgoztam. Akkoriban hétvégente a Corában dolgoztam kóstoltató,- ajándékosztó hostessként (ma már előléptettek konferenciahostessé:)). Valami mosogatószeres promóció volt, nyerni lehetett egy csomó használhatatlan dolgot, például 10 cm-es műanyagfésűt, mosószermintát, írásra alkalmatlan tollat, meg ilyesmiket. Mindehhez csak egy sorsjegyet kellett kitölteni, nameg venni ezt-azt, és ezt a blokkal igazolni. Már a második nap nyolcadik órájában jártam, és hát, borzasztóan unatkoztam, így elkezdtem kitöltögetni a sorsjegyeket. Először csak egyet akartam, a saját nevemre. Aztán csináltam a családból mindenkinek, még a kutyánknak is, de az idő csak nem telt. Aztán egyre több kitöltött cédula sorakozott a kezemben, és mind hasonló néven. Akkor jött az ötlet, kitöltök párat a fiú nevére is! Milyen vicces lesz, ha nyer valami műanyag szart, és azt se tudja honnan! Aztán az egyből öt lett, az ötből tíz, a tízből húsz, utána meg már nem is számoltam. És végre lejárt a műszak. Kb két hónap telt el, semmi hír nem jött, már meg is feledkeztem az egészről. És egyszer csak csörögni kezdett a telefonom,  Z. volt az:

Én vagyok az, aki mindig szerelmes. Vagyis 10 percig... Utána mindig rájövök, hogy nem is, de annak a 10 percnek mindig úgy tudok örülni! Elég egy kedves mosoly, egy rövid beszélgetés, és rajongok. Csak aztán kis idő múlva mindig rájövök, hogy több kell a szerelemhez pár bóknál, meg kedves szónál. De ez a sokszor 10 perc sok kedves emlékekkel ajándékozott már meg:) És kb szökőévente azért rámtalál egy mély, feledhetetlen, kusza és bonyolult, őrjítő és dühítő, na olyan igazi- szerelem...:)

Hát folytatom is, mert írhatnékom van. Mindig ez van, ha ideges vagyok, és egy nagyvárosban be vagyok zárva a szobába. Ilyenkor írni kell. Otthon most felülnék a lóra és nekiengedném a rétnek. Na. Msn-en beszélgettem a sráccal, aki nagyon különös pontja mostanság az életemnek, ugyanis volt már egy randink, amin jól éreztem magam. Ez borzasztóan különös. Most képzeljétek el, ültünk, beszélgettünk, söröztünk és repült az idő. Azóta sem tudom helyre tenni magamban a dolgot. Semmi vicces vagy gáz sztori nem volt. Szóval írta, hogy elbúcsúzik, mert meccse lesz, mire én küldtem neki egy integető báránykát. Egy integető báránykát. Így indítottam csatába a férfit, lelkesítő szavak vagy szurkoló mosolygó fejek helyett, egy integető báránykával. Most nagyon utálom a bárányokat, kivéve a kisherceg bedobozolt báránykáját. És egyébként is, miért nem történik már valami?????

Hogy tovább nyugtassam magam, randis történetekből mazsolázgatok, hogy felvidítsam esőre álló kedvetek:

Kinyalnálak, mint szomjas kutya az itatót!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy horvát tengerparti világvége hely, ahol nappal tunya, partonfekvős turistahad süttette a hasát és ráérősen múlatta az időt. Éjjelente viszont a csillagok különös együttállásának és a telihold mágikus hatásának köszönhetően, estéről estére duhaj dionüszoszi mámor vette kezdetét.

Juliska és Juliska egy ilyen rettegett éjszakán indult neki a hosszú útnak, hogy zenéstáncos mézeskalácsházacskát keressen. Tarisznyájukba tett vodkaszínű elemózsiájukat már mind felélték, ezért külföldinek tettetve magukat agancsos kólát is kértek a szembejövő szomszédoktól. Ezek a kedves emberek azóta sem értik, hogy énekelheti két külföldi ilyen jó kiejtéssel a magyarnótákat. Lényeg a lényeg, buliba beérve a testvérkék elszakadtak egymástól. Az egyik leányka csendes helyet keresve pisilni indult, hogy elgondolkozhasson az élet értelmén. (Soha ne vegyetek gyümölcsöt tengerparti bodegából, mert lehet, hogy előtte éjjel ott könnyített magán valami szerencsétlen.) Juliskánk vígan dudorászva végezte dolgát, s kissé sem ijede meg, mikor halk dalát a háta megett furulyaszó kezdé el kísérni.

No, így ismerkedtem meg Jancsival. Pisilés után a kézfogást kihagyva bemutatkoztunk, ő hellyel kínált, máshol hely nem lévén, az ölében. Visszahallgatnám azt a velős beszélgetést, amit mi ketten ott lefolytathattunk. Apró közjátékként megjelent egy ismerős lány és Jancsit arra figyelmeztette erősen fenyegető hangnemben, hogy engem épségben vigyen haza. Ha jól emlékszem a pontos címet is megadta. Persze az én Jancsim ezt anélkül is tudta volna, egy emelettel lakott felettünk. Így kezdődött el odüsszeuszi haza utunk Jancsival, homályos gyönyörökkel és kemény megpróbáltatásokkal tarkítva. Egy tételmondatot ki szeretnék emelni, főleg azért ezt az egyet, mert erre biztosan emlékszem. Erkölcsös, ám bizonytalan helyzetben lévő lány lévén megállítám Jancsimat és a szemébe nézve azt mondám: „kérhetném, hogy ne használj ki?!” Kedves Jancsi, ha egyszer a füledbe jut ez a történet, lécci írd meg nekem, mi volt a válaszod…

 Na, én vagyok az, akinek leginkább fogalma sincs, mit esznek a férfiak. Még soha egyetlen kapcsolatom sem érte el azt a drámai csúcspontot, hogy én férfit etetek. De már ebbe a ’kapcsolatom’ szóba is belekötnék, legyen elég annyi, hogy velem valami baj vanJ. És ezzel tiszteletteljesen le is veszem a férfiak válláról a felelősséget. A baj valószínűleg ott kezdődik, hogy a boldogságot egy fehérlovas herceg képében tudom elképzelni, de a fehér hollók úgy tűnik gyakoribb dolgok manapság. Azért próbálkozom. Például bulizni járok és ismerkedem. Ebben vérprofi vagyok. Randizásban már kevésbé. Magát a szót is gyűlölöm. Szóval van pár történetem, az egyszer biztosJ. 

Egyetemi sátras rendezvény 2008 májusában. Unom a banánt, de azért haza nem megyek. Odalibben egy srác és izgatottan kérdezősködni kezd:

-Szia-szia! Jaj istenem, nem sérültél meg?

-Nem, dehogyis, jól vagyok.

-De tutira? Egész biztos?

-Persze, de miért?

-Hosszú és veszélyes lehetett az út a mennyországtól idáig.

(...) Bár a gyerek béna volt, a duma azonban meglepő, úgyhogy maradtam fecsegni meg röhögni. Rajta vagy vele. Nem kellett csalódnom, folytatta is pár perc múlva az oltást:

-Te, és mondd csak... Hány óra van?

-Nincs órám, de kb. fél kettő lehet. Az előbb néztem a telefonomon az időt, akkor volt negyed.

-Nahát, együtt jár az óránk, nem járunk mi is?

(...) Elképesztő, nem?

-Te, és amúgy házimunkával hogy állsz?

-Mire gondolsz? Nem mosom ki a gatyádat, ne haragudj...

-Varrni tudsz?

-Anyám megtanított, persze.

-Akkor bevehetnél 17 centit!

-Maximum tíz, nem?... Nahát, ott egy ismerős, szia!

Évek óta járom a budapesti éjszakát a barátnőimmel. Annyi nevetséges sztorink van, mint égen a csillag. Az egyetemi gólyatáborban ismerkedtünk meg több, mint három évvel ezelőtt, s azóta feszegetjük az emberi szervezet és a tanárok tűrőképességének határait. Elsöprő sikerrel.

Régóta fontolgatjuk, hogy életre hívunk egy blogot, amiben a szaftos, ámde vicces és tanulságos történeteinket teregetjük ki. A főszereplők többnyire pasik lesznek, akik nélkül nem élet az élet, néha mégis jobb lenne az összeset eltüntetni a föld színéről. Hogy akkor mihez kezdenénk, azt nem tudom...

Hiszen szeretnek minket, mi is őket, de a végén mindig kiderül, hogy egyszerűek, mint egy bot. Gˇci. Büdösek, koszosak, szőrösek, és csak a gond van velük. De ha nincsenek... na az az igazi probléma:D

Jó szórakozást, éljen a hatosblog!!!

Kiskorúaknak és férfiaknak csak saját felelősségre ajánlom...

Aki magára ismer véletlenül, az szégyellje magát mélységesen!!!