Hűvös októberi este volt, mikor az egyik csoporttársammal buliba igyekeztünk az ország legjobb műszaki sulijának leghangoSCHabb, legkockább kollégiumába. Akkoriban ott lakott a csupaszív, ámde a lányok körében annyira nem népszerű (akinek elsírod a bánatod, akivel jót lehet beszélgetni, s akit otthagysz abban a pillanatban, mikor feltűnik egy nőket tönkretevő férfiállat a színen) volt gimis évfolyamtársam.

Az egyik tanulóban ment a szocializálódás. Ott volt Pityu is, aki nekem tetszett, mert a szeme se állt jól, és éreztem benne, hogy bármikor tönkre tudna tenni:) Most is flörtölgetett velem, annak ellenére, hogy ott volt a nem túl okos barátnője, Zsuzsi is. Épp ezért nem vettem észre, hogy egy másik volt évfolyamtársam nagyon kerülget. Nem is nagyon foglalkoztam vele, hiszen a középsuliban kb. köszönni se köszönt azelőtt.

A hangos társaság egyszercsak elindult a közgazdaságtudomány szentélyének pincéjébe. A villamoson és a partihely felé való séta során M. már csak velem beszélgetett. Ő ment az épületek mellett, én középen, mellettem pedig Tamás, aki korábban a villamoson felhúzta magát párszor, hogy jól álljanak az izmai az este során... M. egy óvatlan pillanatban megfogta a kezem, és berántott az egyik kapualjba.

Szólni nem bírtam, de végülis tetszett, mert szeretem az ehhez hasonló színpadias megnyilvánulásokat. Csókolóztunk-csókolóztunk, majd kitaláltam, hogy nekem pisilnem kell. Jó magyar szokás szerint a park felé vettük az irányt, ahol persze nem pisiltem, hanem leültünk egy padra és folytattuk a csőrözést. Már vagy öt perce a szemünket se nyitottuk ki (hjajj, az a nagy szerelem), mikor elfáradtunk, és én észleltem, hogy a táskám sehol.

Hova dugtad? Azonnal add vissza, ez nem vicces!!!

Én nem csináltam vele semmit...

Fájt a felismerés, de igaz: míg smároltam a parkban az újdonsült pasimmal, egy csöves elemelte mellőlük a táskámat.

Azonnal keresni kezdtük, aztán jött két rendőr, akik a csöveseket zaklatták, kutattak, de semmi. Én csak nevettem, annyira abszurd volt az egész. Tök zavarban voltunk persze, így nem mentünk a buliba, csak vissza az éjszakaihoz, ahol még smároltunk pár órát, és mindenki ment haza. Mielőtt felszálltunk a buszra a közben megkerült csoporttársammal, M. megkérdezte, hogy lát-e még. Mire én:

Majd hívj fel!

(Megjegyezném, hogy a telefonom az ellopott retikülömben volt, a rózsaszín fülesben...)